Van egy Alapítvány aki nagyon lelkiismeretesen segít a leukémiás betegeken, így korábban nekünk is, hiszen az alapítója maga is érintett. Ez az Alapítvány tartós élelmiszer gyűjtést rendezett az egyik hipermarketben, és úgy gondoltam, hogy mivel ők is segítettek nekünk, így most rajtam a sor, hogy viszonozzam a segítségüket, ezért önkéntes munkát vállaltam erre a napra. Igazából nem tudtam, hogy mi lesz a feladatom, csak azt, hogy rajtam kívül még két érintett anyuka jön segíteni, akik közül az egyiket ismertem korábbról, hiszen ők akkor kerültek be a kórházba amikor mi már a kezelés vége felé jártunk, és én próbáltam lelki erőt önteni belé, miután megtudták a diagnózist. Azóta ők is a gyógyulás útjára léptek, és több rendezvényen is találkoztunk, és nagyon megkedveltem őt, így örültem amikor kiderült, hogy ő lesz az egyik anyuka aki még jön.
A feladatunk az volt, hogy a bejáratnál szórólapot osztottunk, és elmondtuk, hogy tartós élelmiszert gyűjtünk leukémiás gyermekek számára, illetve megmutattuk az Alapítvány standját ahol le tudja adni a vásárolt árut, amennyiben tud segíteni, és természetesen megköszöntük, hogy meghallgattak, és ha segítenek.
A fogadtatás nagyon vegyes volt, érdekesen tudnak reagálni az emberek. Igaz, még új volt nekem ez a feladat, hiszen eddig még nem csináltam hasonló dolgot, de mindenképpen a segítségnyújtás motivált, ezért próbáltam csak a pozitív dolgokra koncentrálni, ami néha azért nem volt könnyű. Bár az Alapítvány elnöke, aki a standnál várta a kedves emberek adományait, előre felkészített minket, hogy valószínűleg fogunk kapni hideget, meleget, azért voltak megdöbbentő reakciók.
Volt, aki már a szemkontaktust is kerülte, csak azt látta, hogy valamit osztogatunk, és nem szeretett volna tudomást venni erről az egészről. Hasonló reakciójú emberek azok voltak, akik bár tudomást vettek a jelenlétünkről, a mondandónkra már egyáltalán nem voltak kíváncsiak, így még mielőtt belekezdhettünk volna, már az előtt negatívan álltak hozzánk. Vagy a fejüket csóválták, vagy közölték, hogy nem kérnek semmit, vagy, hogy nincs náluk pénz, pedig mi csak azt kértük volna, hogy hallgassanak meg, és utána belátásuk szerint döntsék el, hogy tudnak, vagy akarnak-e segíteni, ami ugye ez esetben akár egy kg liszt megvásárlásával is megvalósult volna. A legelszomorítóbb számomra a sok gyerekes szülő volt, aki nem hallgatott meg minket. Minket, érintett szülőket, akik tudjuk, hogy bárkivel megtörténhet az, hogy egyik nap még egészséges a gyerek, majd pár nap, esetleg hét múlva pedig kiderül, hogy súlyos beteg. Persze ők nem tudhatták, hogy a mi gyermekünk is beteg, hiszen esélyt sem adtak rá, hogy ezt elmondhassuk.
Szerencsére azért nem minden emberből halt ki a segítségnyújtás fogalma, így sokan elfogadták a kis szórólapunkat, amin egyéb információkat is megtudhattak az Alapítványról, illetve olyanok is akadtak szép számmal, akiknek még azt is el tudtuk mondani, hogy mi is érintett szülők vagyunk, és minket is támogat az Alapítvány.
A negatív reakciók mégsem szegték kedvünket, hiszen sok kedves emberrel is találkoztunk a nap folyamán, és örömmel töltött el minket, hogy láttuk, ahogy gyűlik az élelmiszer, és nem hiábavaló amit csinálunk. 🙂
A nap végén persze mi is részesültünk ezekből az adományokból, és még más, az Alapítvány által támogatott családok is érkeztek akik között szétosztották az élelmiszerrel megtöltött dobozokat, hogy szebb legyen a karácsonyuk. Este bár fáradtan rogytam be az ágyba, mégsem jött álom a szememre sokáig, mert a nap eseményein gondolkodtam, de végül jóleső érzéssel sikerült elaludnom, hiszen ADNI JÓ!!!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: