Ezt a bejegyzést mindazok emlékére írom, akiket elveszítettünk az elmúlt 2 évben. Elsősorban azokra szeretnék emlékezni akiket ismertünk, szerettünk, akikkel nap-mint nap találkoztunk, együtt sírtunk-nevettünk, de ma már nem lehetnek köztünk. Gyerekek, akikből lehetett volna VALAKI! Gyerekek, akik szerető családban éltek, akik élték a gondtalan gyermekkort mindaddig, amíg nem támadta meg szervezetüket a kór. Ők azonban küzdöttek hónapokig, évekig, hogy újra élvezhessék a gyermekkor szépségeit. Iskolába járhassanak, együtt játszhassanak a testvéreikkel, barátaikkal, oda bújhassanak édesanyjuk ölelő karjaiba, példaképként tekinthessenek édesapjukra. Azonban nekik ez már sohasem adatik meg! Hiába küzdöttek keményen, hiába reméltek, hiába várták a gyógyulást, azt nem kapták meg! Az élet igazságtalan!
Állni egy gyermek temetésén, búcsúztatóján, a legelszomorítóbb dolog amit el lehet képzelni. Erre nincsenek szavak! A fájdalom, a tehetetlenség, és a düh érzése kavarog ilyenkor az emberben. Csak állsz ott leforrázva, némán, és arra gondolsz, hogy nemrég még együtt rajzoltak, társasoztak, nevetgéltek a te gyerekeddel, és bár az ismeretség rövid volt, mégis egy életen át emlékezni fogsz rájuk! Mert ők az igazi hősök!
Közben pedig hálát adsz a sorsnak, hogy a te Kincsed még veled lehet, hogy minden nap megölelheted, mélyen magadba szippanthatod az illatát amikor reggel elbúcsúzol tőle az iskola előtt, hogy egész nap érezzed őt! Hálát adsz, hogy minden délután hazajön az iskolából, elmeséli azt a sok jót ami történt vele, a hétvégéket pedig próbálod minél színesebbé tenni neki, hogy boldog gyerekkora legyen. Közben pedig minden egyes nap reménykedsz, hogy ez az idill így is marad, hogy nem jön el újra az a szörnyű nap, hogy a ti házatokba már sohasem teszi be a lábát az a borzalmas betegség, a gyerekrák!
Mert egy Anyának nincs nagyobb boldogság annál, ha a gyermekét egészségesnek és boldognak látja!
Drága Ni.., Da.., Ád.., Ár…, Vi.., és To….! Mindig a szívünkben éltek! Vigyázzatok egymásra!