Eljött a szeptember, folytathattuk a régi életünket, legalábbis úgy terveztük. Mivel a tesó iskolájában nem alakultak jól a dolgok, a pszichológus tanácsára iskolát váltottunk. Bár az első időszak nem volt könnyű az új suliban, de később miután sikerült beilleszkedni, kiderült, hogy nagyon jó döntést hoztunk. Jó kis osztályba került, és nagyon szuper tanító nénikhez.
Megkezdődött Bogárkánknak az óvoda is. Mivel vegyes csoportba jár, a barátnői mind iskolások lettek, így hiába volt ő a csoport egyik legrégebbi tagja, mivel kihagyott egy teljes évet, szinte újnak számított. Hamarosan kiderült, hogy nem lesz olyan zökkenőmentes az év, mint gondoltuk. Bár az óvónéni elmondta a szülői értekezleten, hogy a kis Tündérkénknek most gyengébb az immunrendszere, és megkérte a szülőket, hogy erre való tekintettel ne hozzák be betegen a gyerekeket, sajnos ez a gyakorlatban nem működött. Ebből aztán az lett, hogy Bogárka nagyon keveset tudott ebben az évben is gyerekek között lenni. Pedig nagyon várta már, hogy újra ovis legyen, de szinte mindig volt beteg gyerek a csoportban. Talán én voltam túl óvatos, de féltettem, és féltem Őt nagyon a mai napig. Óvni akarom minden apró betegségtől, mert nem szeretném, ha újra át kéne élnünk a kórházi hónapokat! Nem szeretném, hogy újra kezdődjön minden!
Így továbbra is itthon voltunk kettesben. Azért minden hónapban volt pár napot oviban, de akkor is ebéd után haza hoztam, mivel már a kórházban leszokott az alvásról. Az állandó nyüzsgés miatt elhagytuk a délutáni alvást, és már nem szokott rá vissza. Ennek az volt az előnye, hogy továbbra is rengeteg időt töltöttünk együtt. Olyannyira ragaszkodóvá vált a kis Tündérke, hogy nélküle sehova sem mehettem. Szinte eggyé váltunk a kórházban töltött hónapok alatt, és ez utána is folytatódott.
Ez nem volt könnyű helyzet nekem, hiszen van egy másik gyerkőcöm is, aki bár fiú, de mindig is nagyon anyás volt. Szóval sokat kellett dolgoznom azon, hogy hogy oldjak meg okosan bizonyos helyzeteket. Előfordult, hogy azon ment a vita, hogy ki üljön az ölemben. Hiába csitítottam őket, és mondtam, hogy két lábam van, elférnek mindketten, de csak magukénak akartak folyton folyvást. Nehéz igazságos lenni olyan helyzetben, ahol mindkét gyerek nagyon anyás, és ráadásul az egyik még beteg is. Viszont szegény tesó sokat volt háttérbe szorítva a kórházban töltött hónapok alatt, így mindenképp az egyensúlyra próbáltam törekedni, és teszem ezt a mai napig, de nem könnyű.