Amikor a kezelés felén túl voltunk, az egyik itthon töltött időszakban megbetegedtem. Mint általában az Anyák, így én sem vagyok az az ágyban fekvő beteg típus. Hiszen egy Anya sosem lehet beteg! Mert mi van akkor a gyerekekkel? Ki csinálja meg a reggeli kakaót? Ki viszi őket Óvodába, Iskolába? Ki tanul velük? Ki ad vacsorát, és ki olvas esti mesét? Persze, hogy Anya!
Viszont tél vége felé, mint minden évben, beköszöntött az influenza szezon. Eddig sosem kaptam el. Naná, hogy a legrosszabbkor döntött le a lábamról! Nem is akárhogy! Ráhúzódott a gyomromra, így Apának kellett bevinni a következő kezelés sorozatra a kis Tündérkénket. Ő persze tiltakozott, hiszen eddig végig én voltam ott, én voltam a biztos háttér. Én is tiltakoztam, de a testem megadta magát, és napról-napra egyre jobban ledöntött a lábamról a vírus. Az orvos szerint a gyomromra húzódott az influenza, amin nem kell csodálkozni, hiszen amin most keresztül megyek, azt lelkileg nehezen lehet bírni. Tényleg hatalmas terhet cipeltem a szívemen, de hogy a gyomromig hatoljon?!
Napokig nem tudtam kikelni az ágyból. Közben a kórházban látogatási tilalmat rendeltek el a járvány miatt, így ha jobban lettem volna sem mehettem volna be. Ilyenkor senki nem mehet se be, se ki. Telefonon tartottuk a kapcsolatot naponta többször. Minden alkalommal sírt az én kis Bogárkám, és könyörgött, hogy menjek be. Nagyon nehéz volt az a pár nap, és a mai napig lelkiismeret furdalásom van miatta. Persze Apa is jól helyt állt, de azért mégiscsak Anyára lett volna szüksége. Ez volt az egyetlen alkalom (ami persze napokig tartott), amikor nem lehettem mellette.
A gyomrom akkor meggyógyult, de a szívemen azóta is nagy heg tátong. Talán egyszer majd az is begyógyul.
Egyszer……