Két év…

Két évvel ezelőtt egy más világba csöppentünk.

Egy világba, ami tele van fájdalommal, szenvedéssel, reménykedéssel, de ez a világ megerősít, ez a világ felnyitotta a szememet, hogy a problémákkal magunknak kell megküzdenünk, hiszen ez által a folyamatos küzdelem által megtanuljuk más szemmel nézni a világot. Sok minden átértékelődött bennem ez alatt a két év alatt. Tudom kire számíthatok, és kik azok, akik bár régebben azt hittem közel állnak hozzánk, manapság már csak egy köszönésre futja. Ebben biztos én is hibás vagyok, úgy érzem az utóbbi időben zárkózottabb lettem.

 Amióta elkezdődött a gyerekeknek az iskola sokat vagyok egyedül, és ez egyáltalán nem tesz jót. Sajnos a munka keresés eddig nem járt sikerrel, de bízom benne, hogy előbb-utóbb találok valamit, ami leköti a figyelmemet, és talán kikapcsol az elmúlt két év aggodalmas időszakából. Jó lenne, ha olyan felszabadult tudnék lenni mint régen, és csak a hétköznapi gondok lennének jelen az életünkben, és bízom benne, hogy ez pár év múlva majd újra így lesz! Úgy érzem, hogy nehezen találok magamra, és látom, hogy nekem sokkal több időbe telik, amíg újra lelki erőre kapok, mint a kis Bogárkámnak. Szerencsére Ő teljesen jól van lelkileg is, és nem viselték így meg a történtek, mint engem, és pont ez az amire törekedtem végig, ezért nem beszéltem neki soha a fájdalmas dolgokról. Ott van neki az iskola, az új barátnők, én viszont itt vagyok magamnak, és a gondolatok csak kavarognak a fejemben, nem tudom mikor fogom mindezt a sok nehézséget feldolgozni, vagy egyáltalán sikerül-e valaha feldolgoznom. Régebben én is minden miatt aggódtam, de ma már tudom, hogy az igazi probléma nem ott kezdődik, hogy megfázott a gyerek, vagy rosszabb jegyet hoz az iskolából. Örülök, ha csak náthás, és nem kell kórházba mennünk, és akkor sem leszek nagyon mérges, ha esetleg rosszabb jegyet hoz az iskolából, mert legalább iskolába jár, tanul, és hazajön, nem úgy, mint sok kis Hős, akiknek nem sikerült a harc, és már soha nem térhetnek haza a családjukhoz. Örülök, ha a napokig tartó könyörgés végén, végül mégiscsak én rakom rendbe a szobájukat, hiszen milyen szerencsés vagyok, mert van kinek rendbe raknom a szobáját!

Az emberek folyton siránkoznak, miközben a legnagyobb kinccsel rendelkeznek, ez pedig az egészség! Persze nem kívánhatom, hogy mindenki együtt érezzen velünk, hiszen mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, de úgy gondolom, hogy kicsit lehetnének nyitottabbak az emberek azon társaik felé, akik megküzdöttek, vagy még mindig küzdenek az életükért. Nagyon szeretnék segíteni mindenkinek, aki ilyen nehézségekbe ütközik, és bízom benne, hogy az írásaimmal sok sorstársunknak adok erőt, és kitartást, mert ezekre van  a legnagyobb szükség ilyenkor. A borús napjaimon is csak egyet mondogatok magamnak: “Mindig a fénybe nézz!“