Elkülönítő

Nem sokkal azután, hogy először haza mehettünk, kis Bogárkám elkapott egy fertőzést, és bekerültünk egy elkülönítő kórterembe. Itt csak ketten voltunk, nem volt folyamatos sürgés-forgás, így nyugodtabban tudtam vele lenni, és nekem is volt egy rendes ágyam. Azonban az ott töltött idő mindkettőnket nagyon megviselt. Lelkileg, és fizikailag egyaránt. A fertőzésre antibiotikum kezelést kapott.

Ekkor már szedte egy ideje a szteroidokat. Naponta többször kellett, több tablettát bevennie. Előtte ha beteg volt a kincsem, mindig szirupos gyógyszert kapott, így nem tudta lenyelni a tablettákat. Össze törtem, és kísérleteztem minden nap, hogy mibe keverjem bele, de még így is nehéz dolgom volt. Sokszor kiabált velem, annyira kikészítette őt is a naponta többszöri gyógyszer bevétel. Hiába magyaráztam el neki , hogy a gyógyulása érdekében kell bevennie. Ez teljesen felemésztett. Közben megjelentek a gyógyszer mellék hatásai. Depressziós tünetek, alig szólt hozzám egész nap, a fal felé fordult, és mesét nézett. Ilyenkor megnő a betegek étvágya. Általában otthonról küldött neki valami finomságot a mama, de ha az elfogyott, vagy valamiért aznap nem tudott jönni hozzánk Apa, akkor úgy éreztem magam, mint egy étel futár. Volt, hogy naponta többször rohangáltam kifőzdéről-kifőzdére, hogy beszerezzem a megkívánt ételt, ami legtöbbször rántott gomba volt rizzsel, és tartárral. Ha azonban nem volt mártás, akkor őrületes hiszti volt. Előtte nem is szerette a gombát. Ebben az időszakban én alig mertem enni, nehogy az az adag hiányozzon neki, amit én megettem.

Az elkülönítőből természetesen a játszóházba sem lehetett kimenni, így csak lassan vánszorogtak a napok, bár úgy sem lett volna kedve játszani. A mese nézésen kívül csak az a könyv érdekelte, amit már korábban bemutattam. Volt, hogy egy nap háromszor olvastam végig. Annyira Anyás lett ezekben a hetekben, hogy még az apukájáról sem vett tudomást, amikor jött látogatni. Persze Apának ez nagyon rosszul esett, de próbáltam vigasztalni, hogy ez csak átmeneti állapot. Ha vége a szteroidos kezelésnek, visszakapjuk a mi kis bogárkánkat. Az orvosok is ezzel nyugtatgattak engem, bár őszintén szólva, néha kételkedtem ebben. Többször éreztem úgy, hogy valaki bele bújt a mi kis angyalkánkba. Nagyon vártam, hogy végre vissza kapjuk őt!

Erre a nehéz időszakra esett a fiamnak az iskolai vers mondó versenye, amire sokat készültünk. Egyszerűen nem tehettem meg, hogy nem megyek el megnézni! A kórházban is nagy szükség volt rám, de úgy döntöttem, hogy pár órára a mama gondjaira bízom kis bogárkát. Persze ő hallani sem akart róla, hogy ott hagyjam, hiába próbáltam érvelni, hogy nagyon vár a tesó, neki ugyan úgy az Anyukája vagyok, és most nagy szüksége van rám. Utólag örülök, hogy így döntöttem, hiszen örök lelkiismeret furdalásom maradt volna, ha kihagyom a versenyt. Ráadásul annyira kimaradtam az utóbbi hetekben a fiam iskolai életéből, hogy jó volt újra részt venni benne.

Amikor elmondta a versét, bele ült az ölembe, és úgy hallgattuk a többieket hogy szavalnak, mintha már hosszú-hosszú ideje nem találkoztunk volna. Soha nem fogom elfelejteni azokat a perceket…..

Miután a fertőzést leküzdötte a kis hősünk, és le tudták állítani az antibiotikumot, újra haza mehettünk egy kicsit. Addigra már úgy legyengítette a sok szteroid, hogy csak segítséggel tudott járni. Borzalmas volt ezt átélni. Nem tudtuk mi vár ránk, mikor lesz jobban, és közelgett a karácsony….